Mozgókép

Írások, vélemények, kritikák, minden olyan mozgóképanyagról, amelyek a szemünk előtt pörögnek le. :)

The Flash 5. évad - Kiana Madeira lesz Spin

0

Visszatérő szerepben fogjuk látni Kiana Madeira-t a skarlát gyorshajtó ötödik szezonjában, mégpedig Spencer Young/Spin karakterének megformálásában. A képregényekben Spin eredetileg férfi, ám Berlantiék úgy döntöttek, hogy az érdekesség végett ellenkező neműre változtatják. Adaptációk szempontjából egyébként sem ez lenne az első ilyen eset, hiszen ha emlékeztek a 2016-os Szellemírtók-rebootra, ott a komplett gárdát nőneműekre cserélték.

Ti várjátok a következő évadot?

Íme a The Clone Wars előzetese!

0

Amivel kapcsolatban csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy úgy tűnik, vissza akarnak hozni valamit, ami régen elveszett. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=RI7WyhWZkzk&feature=youtu.be

Íme a Titans előzetese!

0

Én egyelőre csak annyit mondok rá: Not bad! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=-PPofXaJ4go

Fanmade 3. rész - Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban

0

S nyilván a címből sejthető, hogy ezúttal mely témát fogom alaposan kivesézni, ám mielőtt bárkiben gyülekezni kezdene a viharfelhő az előző két írásom miatt, kifejezetten megkérem, hogy ne tegye! Ezúttal igyekszem háttérbe szorítani a személyes érzelmeimet, és megpróbálok a lehető legobjektívebb lenni, hiszen a filmes hobbifirkászság egyik vaskos alapja, hogy pártatlan szögből szemléljük a Hollywood-ban készülő produktumokat. De lássuk, mi a helyzet azzal a bizonyos messzi-messzi galaxissal!

Kiskoromban Pókember előtt – de még inkább a tévében futó, sci-fi sorozatok előtt – valósággal megőrültem a Lázadók és a Birodalom közötti csatákért. Akkoriban a kikölcsönzött VHS-eken néztem meg a családdal együtt újra és újra a fénykardpárbajokat, a rohamosztagosokkal vívott sugárvető-küzdelmeket, és a lélegzetelállító űrhajós csatákat. Tegye fel a kezét, aki esetleg ezekből kimaradt, mert kötve hiszem, hogy lenne ilyen ember! És ezzel a múltidézésemmel gyakorlatilag választ is adtam arra a kérdésre, hogy miért szeretjük fiatalon és öregen egyaránt a klasszikus Star Wars-trilógiát. Másfelől a franchise a filmgyártás 70-es/80-as váltóérájában nemcsak egyedinek, hanem vadonatújnak számított még a műfaján belül is, továbbá ebben szerepelt az egész filmtörténelem egyik legikonikusabb gonosztevője, Darth Vader! Nyilván a többi karakter – Luke Skywalker, Obi-Wan Kenobi, C3-PO, R2-D2, Han Solo, Yoda, és így tovább – szintén üdítőnek hatott a maguk egyediségével, de Vader volt az, aki mindhárom filmben a játékidő első másodperceitől az utolsókig vitte a show-t.

Aztán nosza, 15 évvel a klasszikus trilógiát követően George Lucas úgy határozott, hogy lássák a rajongók, hogyan jutott el a karakter útja egészen az Új Reményig, főleg azért is, mert tisztában volt azzal, hogy a Sith-lovag neve akkorra már húzónévnek számított. Ám kénytelen-kelletlen, de manapság be kell látni, hogy az előzménytrilógia legelső darabja nem lett több, mint egy szórakoztató, galaktikus mese. Úgyhogy nagy nyomás nehezedett A klónok háborúja címet viselő folytatásra, elsősorban Anakin Skywalker idősebb formájú prezentálása miatt. S bár Hayden Christensen alakítása ebben a moziban még nem igazán lett megnyerő, ezt szerencsére idejében felismerte George Lucas, hogy aztán a Sithek bosszújára az addigi legszimpatikusabb – és ezzel együtt az egyik legsajnálhatóbb – karakterré tehesse meg. Palpatine-t (Ian McDiarmid) pedig a legyőzhetetlen gonosz képében a legutálatosabbá!

Tehát nyilván nem kell tovább részleteznem újabb és újabb érvekkel, hogy miért volt szép és jó a klasszikus- és az előzménytrilógia – még ha a kettő merőben el is tért egymástól – és mik azok a fontos szempontok, amelyek a Disney és Az ébredő Erő megjelenése óta hiányoznak ebből a galaxisból. Mert igenis valljuk be, hogy amikor 2015. december 18-ikán beültünk a nagyvászon elé a premier napján, a klasszikus-trilógia következetes folytatását vártuk (30 év ide vagy oda), és nem egy újabb sakktáblát, amelyre egy totálisan homályos galaxist, karaktereket, és fogalmakat pakoltak. Mondván, hogy a folytatások majd úgyis válaszokat adnak a felmerült kérdésekre, és hogy a Disney kedvezzen a régi rajongóknak egy kicsit, bevetette a Zsivány Egyes című – egyébként zömében szintén jelentéktelen – darabját, amely nem lett több egy rakásnyi nosztalgiánál, és néhány nagyon jól eltalált jelenetnél (Darth Vader a lázadók ellen).

Úgyhogy a lehetőség adott volt Az utolsó Jedik-nek arra, hogy tisztázza a rajongókban a felmerült kételyeket és kérdéseket, ám ahelyett, hogy ezt megtette volna, részben csak tovább tetézte azokat. Nem csoda tehát, hogy a Solo: Egy Star Wars történet bevételi szempontból hatalmasat bukott, hiszen ekkorra a franchise az oszlopos fanokat leszámítva már szinte senkit nem érdekelt, és ez a csípőből elutasítás lett a veszte. Ezért is kár lenne meglátásom szerint az olyan projekteket erőltetni a Disney-nek, mint pl. a Boba Fett-szólófilm, mert ugyanaz lenne a sorsa. Ehelyett inkább egy tisztességes, a régi és az új rajongókat teljes mértékben kielégítő kilencedik részt kéne összehozniuk, csakhogy végre igazságot szolgáltathassanak a Disney-féle galaxis egyébként is kényes egyensúlyának.

Fanmade 2. rész - Mi a baj a DC Filmes Univerzummal?

0

S mielőtt bárki felsóhajtana a címem láttán, és kidünnyögné, hogy ”Na, már megint!” vagy azt, hogy ”Újabb megmondás!”, szeretném megkérni, hogy először olvassa végig az ezzel kapcsolatos gondolatsorom, és aztán ítélkezzen! Köszönöm. Mert ha csak egy szóval kéne erre felelnem, hogy ”szar”, akkor itt gyakorlatilag be is fejezhetném a cikkem, ám mivel ennél rétegesebben gondolkodom, igyekszem az alapján megnyilatkozni.

Van fogalmatok arról, hogy 2013-ban – különösen Nolan Batman-trilógiája után – mennyire vártam az Acélember c. filmet? El nem lehet mondani, sőt, elképzelni sem! Akkoriban diákmelón voltam egy hűtőgyárban, és számoltam vissza a napokat a premierig. Sokszor előfordult, hogy lefekvés előtt elképzeltem, hol tarthat most a forgatása, milyen jó ötleteket halmozhatnak fel egymás hegyén-hátán Snyder és Cavill. Bizakodtam nagyon, hogy meg fogják csinálni, és igen, lesz méltó vetélytársa a Nolan-féle Batman-nek. Már a premier előtti napokban idegbeteg módjára böngésztem az internetet az első külföldi kritikákat keresve. De nem találtam semmit, aztán a bemutató napja előtt két nappal kijöttek az első szakmai vélemények. ”Rossz”, ”nem az igazi”, ”majdnem, Snyder, majdnem”. Pislogtam, mintha most láttam volna életemben először internetet! Aztán dacolva az igazsággal, már szaladtam is a bemutató napján a moziba, és gondoltam, hogy ”meglátjátok, ez azért is fasza lesz”, és persze az volt... egy jó nagy hiányérzettel karöltve. Miért? Úgy tényleg, gondoljatok már vissza arra, hogy mi az, ami példaértékű lehet – akár egyéni szempontból nézve is – abban a filmben? Válasz: semmi. Henry Cavill-től azt vártam, hogy ő lesz a legjobb Superman, a legoptimistább, legjobb fejű, sebezhetetlen szuperhős, akit nemcsak Reeve, de Downey Jr. is azonnal megirigyel majd. Ez elmaradt, hiszen helyette kaptunk egy, az identitását kereső, mélabús fiatalembert, akinek a vállát nemcsak a világ súlya nyomja. És rendben, tudjuk be annak, hogy ”ez még csak első film volt”, és ”a körülmények teremtették a szuperhőst”, főleg akkor, amikor Jonathan Kent egy intéssel megállította Clark-ot, hogy hagyja csak meghalni, hadd legyen minél erősebb érzelmi faktor ebben a jelenetben. Vagy akkor, amikor Superman eltörte a családot megölni készülő Zod tábornok torkát, amikor – azt hiszem, ehhez nem kell külön hozzáértés – fel is repülhetett volna vele még időben, elkerülve ezáltal a tragédiát, és megspórolva magának egy gyilkosságot. És senki ne értsen félre, szeretem ezt a filmet, de a hibák attól még hibák maradnak, és pont.

Menjünk tovább! Látszólag Snyder és a Warner nem tanult az első esetből, és valamiért azért sem akarták elfogadni, hogy az nincs úgy jól, ahogyan először elsült. Így bedobták szépen a Marvel Polgárháborújának válaszra a Batman Superman ellen-t, amivel kapcsolatban olyan várakozásra helyeztem magam, mint előtte az Acélemberrel. – Ha egyszer rosszul sült el, másodjára már csak nem fog! – bizakodtam. És mi történt? Nemhogy kijavította volna a film a már meglévő hibákat, hanem újabbakat dobált halomra. Legelsősorban azért, mert egy rakás elemet tettek bele, amit csak a rajongók ismernek, a laikus nézők viszont nem (holott a moziterem közönségének 70%-át legtöbbször az utóbbi teszi ki). Továbbá egy rakás érthetetlenséget, üres motivációt, összefüggéstelen történetkeretet, ugyanis mi köze van a Wayne-szülők halálának ahhoz, hogy Doomsday hasonmása (mint ahogyan azóta kiderült, hát igen) a film végén megölte Superman-t? Semmi! Ezzel szemben a Polgárháború volt szíves a film elején lévő gyilkosságot ügyesen kivezetni a film végére, amolyan robbanó bombaként. És bizony itt a nagy különbség! Rendkívül dühös voltam a Batman Superman ellen-re, és nemcsak azért, mert nagyon erős alkotásnak kellett volna lennie, hanem azért is, mert egy gyermekkori álmomat tette véglegesen tönkre!

Ugorjunk tovább! Öngyilkos Osztag – itt mindenki abban bízott, hogy Jared Leto Jokere lesz a legjobb, egy egyébként totál egyedi elképzelésű, badass moziban. Aztán jött a saller megint a készítőktől, hiszen Leto ripacs lett, míg az Osztag egyszeri szórakozás, de nem minden esetben maradandó. Természetesen nem csoda, hogy a Wonder Woman-t már erős szkepticizmus előlegezte meg, de a tény, hogy NEM Snyder állt a projekt mögött, már biztató volt. És igen, levizsgázott a film, szerencsére, sőt, szerintem az eddigi legjobb DCEU-alkotás lett, noha nem hagyott olyan utánérzetet, hogy máris ismételni kellene. Jó lett, és ennyi.

Ámbár ez nem nyomhatta rá a DCEU ”kétes bélyegét” az Igazság Ligájára, maximum annyit mutathatott meg, hogy lehet ezt jól is csinálni. Apropó, Igazság Ligája! Szintén nagyszerű lett, de ugyanaz vall rá, mint a Wonder Woman-re: szórakoztató, egyszer vagy akár többször is nézhető agykikapcsolás, de semmi több. Superman pedig végre Superman benne, és senki ne jöjjön azzal, hogy Whedon vele húzta véglegesen keresztül Snyder addig felépített, egyébként erősen ingatag várát! Megértem, ha valakinek az az elképzelés tetszett jobban, de nekem ez, és pont. Amit viszont jelenleg nem értek, az pontosan az, hogy ha – egy egyébként jól működő Wonder Woman és Igazság Ligája film – elkezdett egy általa kitaposott ösvényen járni, akkor miért nem halad azon tovább? Tudom, lesz második Wonder Woman-film, de Igazság Ligája 2 nem! Azt pedig végképp nem értem, hogy ennyi baklövés után miért kell a szólófilmekre hajazni (Aquaman), vagy a már szinte számtalan filmes- és sorozatos univerzum után (beleértve ebbe Reeve, Keaton, Welling, a Gotham, de még a Zöld Íjász univerzumát is) miért van szükség egy Joker-eredetfilmre az Elseworlds (ezerkettőszáztizehatodik kiadású világ) alatt? A válasz úgy hiszem, önmagáért beszél: pénz és jogokkal való játszadozás! Ez a szomorú igazság.

Ezek után természetesen joggal teheti fel bárki nekem a kérdést, hogy „Te ennyire utálod a DC-t?”, amire a válaszom határozott NEM. A képregény világát szeretem, hiszen jobbnál jobb gonoszok és hősök vannak benne, amelyeket sajnos hibásan értelmeznek a mai, egyébként rohadtul fejlett filmvilágban! Úgyhogy senki ne csodálkozzon azon, ha egyszer csak megszólalok valahogy úgy, hogy „Már várom a Bane-eredetfilmet, a százezredik, különálló világban!”

Fanmade 1. rész – Gondolatok a Marvel-ről

0

Félreértés ne essék az általam megadott cím alapján, mert itt most nem arról lesz szó, hogy ki, hol és mikor találta ki, majd alapította meg (Martin Goodman, és nem Stan Lee, bizony), vagy hogy miben jó és miben rossz, hanem egy amolyan összegzésfélét szeretnék prezentálni azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Előre leszögezném: ebben az összefoglalómban jó eséllyel lesznek meglepetések, szóval ha egy-két „furcsa” gondolatom bárkit vitára gerjesztene, akkor kifejezetten kérem, hogy ne fogja vissza magát. Ennek az írásomnak elsősorban az a célja, hogy elgondolkodtasson, engem és az olvasóimat egyaránt.

Kezdeném azzal, hogy Pókembert már kiskoromban ismertem kívülről-belülről, de nem tudtam, hogy a világát Marvel-nek nevezik. Érdekes, ugye? Ha 12 éves koromban valaki nekem szegezte volna a kérdést, hogy tudod e-, mi a kiadója neve, akkor biztosan a fejemet ráztam volna. Még abban az esetben is, ha fel kellett volna sorolnom más hősöket rajta kívül. Pókember ugyanis bár a gyermekkorom egyik meghatározó neve volt, de csak később, az újabb és újabb képregények összefoglalóiból szereztem tudomást a kiadója nevéről, és az abban meglévő, többi szuperhősről. Nosza, ugorjunk egy nagyot a filmes univerzumhoz! Az igazság az, hogy MÉG nincsen különösebb bajom vele, hiszen a soron következő filmek továbbra is szórakoztatóak – alapkritériumom – noha kénytelen-kelletlen meg kell jegyeznem, hogy mint ahogy a legtöbb dolog esetében, úgy itt is érezni azt a bizonyos „berozsdásodást”. Hogy mit értek ez alatt?

Nyilván mindenki emlékszik arra, hogy milyen érzés volt kijönni a teremből az első szólófilmek, és végül a Bosszúállók nevezetű örömünnep után (frenetikus, hihetetlen, nyilván sokatoknak megvan erre a megfelelő szava, én csak annyira emlékszem, hogy jó félórára extázisba kerültem), ám a Vasember 3-tól datálva valami összetört. Igen! Hiszen Tony Stark harmadik felvonására – az első Bosszúállók, és különösen Robert Downey Jr. népszerűsége miatt – hatalmas nyomás nehezedett, amit sajnos csak félig-meddig sikerült teljesítenie. Innentől kezdve pedig nem volt megállás ezen a még szerencsére nem túl meredek lejtőn, mert tény, hogy Thor második kalandja sem volt az igazi, de Amerika Kapitány a Tél Katonájával (és persze Russo-ékkal) visszaadta valamelyest azt az elvesztett hitet. Ez az állapot viszont csak a Bosszúállók – Ultron koráig tartott bennem, ugyanis az első rész miatt magasabbra helyeztem az elvárásom, és sajnos kicsit csalódtam. Be kellett látnom, hogy a Marvel már nem a régi, dehát hogyan is lehetne? Új szemszögből, narratívából voltam kénytelen megközelíteni. Aztán jött az első Ant-Man, amely ideiglenesen elkönyveltette bennem azt a hozzáállást, hogy ha nem veszem túlságosan komolyan ezt a világot, még jó is lehet, majd az Amerika Kapitány: Polgárháború egy akkora jobbhoroggal talált be (Russo-éknak hála), hogy napokkal később is kerestem az álam a moziterem padlóján. Itt leszögezném, hogy az egész filmes univerzumból ez a kedvenc darabom (igen, számomra sokkal jobb még az első Bosszúállóknál is), éspedig azért, mert szó szerint képes vagyok benne átérezni Steve Rogers vívódásait. Hogy tudja, mit kéne megtennie, de mégsem teheti meg, mert számára sokkal fontosabb az emberiség jövője, mint egyes hatalmasságok önkényalapon meglévő érdeke.

Külön gyögyszem volt ebben a filmben, hogy bemutatkozhatott Pókember, a gyermekkori kedvencem, és végül emeltem a kalapom Tom Holland előtt, ugyanis nagyszerűen játszotta, noha addig nem nagyon hittem benne. Ez a rajongás azonban csak egy évig tartott, hiszen befutott a Hazatérés című – elnézést, senkit nem akarok vele megbántani, ha mégis szereti – ”kölyökmese”, amely úgy elvette a falmászóba vetett hitem, mint annak rendje. Színtisztán emlékszem, hogy a Kapitány stáblistás jelenete után perceken át ültem a székemben, lehajtott fővel, elkeseredetten, majd felálltam, és azt kiabáltam mérgemben: ”Vissza Andrew Garfield-et!”. Azóta viszont párszor újranéztem, és próbáltam elfogadni, hogy ez a hálószövő szuperhős most már ilyen, de nem sikerült. Mindezt pedig tetézte a Thor: Ragnarök, amely a skandináv istenségbe vetett hitemtől fosztott meg valamelyest (de nem úgy, mint Pókember esetében a Hazatérés). Ezek után nyilván nem maradt más hátra, mint két kezem összecsapva kérni Russo-éktól, hogy legalább a Végtelen Háború pazar legyen.

És végül pazar is lett – de csak bizonyos értelemben. Tény, hogy eddig az alkotásig nemigen csináltak még egy olyan filmet, ahol ennyi harc és küzdelem lett volna (pláne egy olyan jó főgonosszal, mint Thanos), ám ez a vonása sajnos maga alá temette valamelyest a történeti értékességét. Abban pedig külön nagyot hibázott, hogy a legvégén olyan hősök haláloztak el (Dr. Strange, Pókember, Fekete Párduc), akikről ismeretes, hogy a szólófilmjeik miatt úgyis visszatérnek, ezért még csak a fejcsóválást sem vált ki egészen a következő része premierjéig, maximum egy apró legyintést, vagy vállvonást. Hát ez a helyzet...

Azt hiszem, joggal tehetem fel a kérdést, hogy a jövőben mit akarhat tőlünk a Marvel: csak pénzt, vagy amellé valami értékátadást is? Ha jobban belegondolok, ez az arány kis jóindulattal még mindig 50-50-re áll, de néhol már érezhető, hogy inkább a pénz dominál nála, semmint az érték, vagy a különféle szempontok (Higanyszálat leszámítva gyakorlatilag még mindig, mindenki életben van!) Bizony, ingatag alapokon lévő, több éves kapcsolat ez!

Black Mirror - 2x02 - The White Bear

0

Bűn és bűnhödés - úgy hiszem, a két szó manapság már-már elválaszthatatlan párost képez, különösen, ha az igazságszolgáltatásról van szó. Márpedig ennek a (még mindig) nagyszerű sorozatnak eme fejezete nemcsak alaposan kiforgatja a fogalompáros értelmezését, hanem jelentésbeni alapjaiban újra is definiálja azt. Felvetve természetesen a moralitás és a humánusság kérdését, szempontjait, hogy valakit hogyan és milyen mértékben kell megbüntetni az előzőleg elkövetett tettei módja és súlya tükrében. Beismerem, utóbbi szempontokból kissé átesett a ló a túlsó oldalára, főleg azért, mert az epizódfőszereplővel (Victoria Skillane/Lenora Crichlow) szó szerint az orrunknál fogva vezetnek bennünket, egészen a játékidő utolsó harmadáig, ahol is a készítők egy bigott nagy tükröt állítanak elénk, megcáfolva, hogy itt bizony egy bűnösről és nem egy bűnhödőről van szó. És ha a széria ezt a receptet/szintet hatásosan tartja a továbbiakban, akkor a bizalmam felé kétségtelenül töretlen lesz.

10/10


Cobra 11 - 40x09 - Der Ernst des Lebens

0

Azt hiszem, nem túlságosan nehéz állást foglalni abban a kérdésben, mely szerint jogos e-, hogy mostanában az RTL Klub két-három epizód levetítése után már-már rendszeresen pihenőre küldi az egyik közkedvelt sorozatát, hiszen a minőséget látva olykor komolyan elgondolkodom azon, hogy még mindig mi hibádzhat. Jelen esetben például nem az, hogy Daniel Roesner-nek hála végre van egy igazán értékelhető humor, sem pedig az, hogy az alkotók helyenként igyekeznek visszatalálni a gyökerekhez (autópályás akciójelenetek). Sokkal inkább az, hogy az alkotók egy-egy epizód forgatásának a félútján, vagy a zárószakaszán elveszítik a lendületet, mind karakterikális, mind pedig történetvezetési értelemben. És ez az ostor most sajnos a Finn Bartels-t alakító Lion Wasczyk-on csattant, aki esetében bár jó ötlet volt, hogy mélyvízbe dobták egy szólósztori erejéig, csak éppenséggel a játékidő harmadától datálva mintha már nem is számított volna, hogy mennyire sikerül megkedveltetni őt. S emellett hiába jelentkeznek a szokásos elemek (súlytalan főgonoszok, többé-kevésbé érdekes fordulatok), ha már jóval előtte kifogy minden puskapor a színvonalból. De - mint ahogyan írtam, és külön kiemelendő - a sorozat humoros vonása végre értékelhető volt, éppen ezért remélem, hogy megtartja eme jó szokását az új epizódok visszatérését követően.

10/6

Cobra 11 - 40x07 - Ausgebrannt

0

Valamelyest hálásak lehetünk a készítőknek, mert ebben az epizódban egy sor, olyan elemet produkáltak, amelyek inkább többé, mint kevésbé idézték a klasszikus érát. Ehhez pedig beleadtak jó néhány dolgot: szellemeskedést Semir és Paul között (utóbbi végre nemcsak kétdimenziós árnyék a török csődör mögött), autópályás akciókat, rejtélyt, beépüléssel adagolt nyomozást, és ezt megtoldották még egy kis csavarral. Mi vele mégis a gond? Az, kérem szépen, hogy Kai Meyer-Ricks, az epizód rendezője, nem tudta a kelleténél érdekesebbre avanzsálni a történetet és vele együtt az összképet. Ráadásul a fránya kameraállások- és váltogatások, valamint a meglepetésekkel dukálások sem működtek. Éppen ezért sajnos az érdektelenség csapdájába esett a játékidő oroszlánrésze. Mégis megnyugtatok mindenkit: egyszer nézhető szórakozásnak alkalmas! Hiszen ez sorozat legfőbb célja, nem igaz?

10/6


Az Acélember (2013)

0

Hogyan lehetne feléleszteni és újra szerethetővé tenni egy olyan, már-már idejétmúlt szuperhőst, aki még a 70-es/80-as évek váltóérájában rendkívüli sikerre tett szert Christopher Reeve-nek köszönhetően? Hogyan lehetne egyáltalán ezt az idejétmúlt szuperhőst úgy prezentálni, hogy az a modern világunkba rendre beilleszkedjen? Hogyan lehetne egy vörös köpenyt viselő, szupererőkkel rendelkező idegent földi halandóvá átvarázsolni? Zack Snyder-nek bizony nem volt könnyű dolga még 2013 derekán, amikor a Warner Bros azt kérte tőle, hogy a világ egyik leghíresebb szuperhősét mutassa be újra más szemszögből, de úgy, hogy közben a DC filmes univerzumának alapjait is lerakhassa vele. Két elvárásnak kellett megfelelnie: kedvelhetővé tenni ennek a világnak az egyik központi figuráját, és várakozásokat támasztani fel vele a DC jövőbeli, egyéb szegleteire nézve. Sikerült? Nos, ami engem illet, úgy hiszem, inkább igen, mint nem.

Természetesen a végeredmény nem lett egy Sötét Lovag-szintű alkotás, de amiért nem vallott csúfos kudarcot, az elsősorban annak tudható be, hogy a Warner Snyder rendelkezésére bocsátott mindent és mindenkit, ami a sikerhez szükséges: neves színészeket, producernek egy kiváló rendezőt (Christopher Nolan), és a képregényműfajban már akkor "jártas" (nem véletlen, amiért így írom) forgatókönyvírót. Mi csúszott mégis félre? Jó néhány dolog, amelyekre a megjelenése óta eltelt öt évben sincsenek konkrét válaszok (Clark Kent miért rója céltalanul a földeket, ha azt sem tudja, mit és hol keressen?), logikátlan húzások (avagy egy megsemmisülés szélén álló Krypton gonosztevőit galaktikus börtönbe zárják), és szemöldökfelvonó rejtélyek (Kryptoni űrhajó a jég alatt, immáron 20 ezer éve, de hogyan és mint került oda?). Ezekért a hibákért pedig a minden lében kanál David S. Goyer a felelős, aki előtte a Sötét Lovag-ban is csak azért nem követhetett el ekkora baklövéseket, mert Nolan szigorúan felügyelte őt, de Snyder jól láthatóan nem tudott mit kigyomlálni abból, amit jelen esetben megalkotott. Tehát a hibák korrigálása helyett az egész stáb ráfeküdt mindarra, amiben a film kikezdhetetlenül erős: színészi alakításokban (Henry Cavill a tökéletes Superman, Amy Adams egy új, de nem maradandóbb Lois Lane, míg Laurence Fishburne, Russell Crowe, és Michael Shannon hatalmas pluszok), filmzenei megoldásokban (köszönhetően Hans Zimmer-nek, de nyilván nem ez a legjobb munkája), és pofás látványvilágban (ebben Zack Snyder szerintem örök marad). Kihagytam viszont az akciójeleneteket, amelyek tekintetében mind a Smallville-i csata, és mind a Metropolis-ban végbemenő pusztítás tartósan maradandó sérüléseket okoz a nézőkben és az alkotókban egyaránt (ehhez képest a Bosszúállók New York-i csatája majdnem semmiség).

Nagyszerű kezdet volt tehát a DCEU-ra nézve, ígéretes jövőt kovácsolt még úgy is, hogy a filmre kíváncsi nézőtábort végül megosztotta, de legalább nem kellett (még) vemhesen megfelelnie az univerzumépítős szabályoknak. Nem úgy, mint három évvel később a folytatást képviselő Batman Superman ellen-nek.

10/7