Nehéz ám visszaülni egy maradandó döbbenetet és mélységet generáló sorozat elé úgy, hogy az első része után ne támasztódjék vele szemben elvárás. Márpedig ez az én esetemben most nem kicsit volt érvényes, de fellélegezve kijelenthetem, hogy másodjára is szinte jelesre vizsgázott. Más köntösben, más témában ugyan, de ugyanolyan módszeresen. Tette ezt ráadásul úgy, hogy az első öt percében még némafilmnek tetszeleg, és csak negyedóra múlva bontakozik ki benne társas interakció. Ha kontrasztot kéne állítanom közötte és a pilotepizód között, akkor muszáj belátnom, hogy ez képtelenség. A Black Mirror ugyanis egy filozófiai/társadalmi eposz (az eddig tapasztaltak tükrében), amely a második felvonásában egy futurisztikus társadalom környezetébe kalandozódik el, ahol az emberek szobabicigliken güriznek a túlélésüket biztosító pontjaikért, és egyéb luxuscikkekért. Tudom, ez így olvasásra kissé ostobának tűnhet, holott nem az. Főleg azért sem, mert ebből a "rabszolgaközegből" a kitörést egyedül biztosító (és méregdrága) Gigasztár a "tehetség" kibontakoztatásáért nagy árakat követel. Az epizód két főszereplője (Daniel Kaluuya és Jessica Brown Findlay) pedig ennek a közepébe csöppen bele, ahol hiába a szándékuk, a tisztaságuk, és az akaratuk, a zsűritagok pillanatok alatt romba döntik minden reményüket. S ami külön kiemelendő, az Kaluuya retorikája a játékidő hajrájában. Egy szavam van csak rá: példátlan. Holnap este jöhet a harmadik rész!
10/10