Félreértés ne essék az általam megadott cím alapján, mert itt most nem arról lesz szó, hogy ki, hol és mikor találta ki, majd alapította meg (Martin Goodman, és nem Stan Lee, bizony), vagy hogy miben jó és miben rossz, hanem egy amolyan összegzésfélét szeretnék prezentálni azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Előre leszögezném: ebben az összefoglalómban jó eséllyel lesznek meglepetések, szóval ha egy-két „furcsa” gondolatom bárkit vitára gerjesztene, akkor kifejezetten kérem, hogy ne fogja vissza magát. Ennek az írásomnak elsősorban az a célja, hogy elgondolkodtasson, engem és az olvasóimat egyaránt.

Kezdeném azzal, hogy Pókembert már kiskoromban ismertem kívülről-belülről, de nem tudtam, hogy a világát Marvel-nek nevezik. Érdekes, ugye? Ha 12 éves koromban valaki nekem szegezte volna a kérdést, hogy tudod e-, mi a kiadója neve, akkor biztosan a fejemet ráztam volna. Még abban az esetben is, ha fel kellett volna sorolnom más hősöket rajta kívül. Pókember ugyanis bár a gyermekkorom egyik meghatározó neve volt, de csak később, az újabb és újabb képregények összefoglalóiból szereztem tudomást a kiadója nevéről, és az abban meglévő, többi szuperhősről. Nosza, ugorjunk egy nagyot a filmes univerzumhoz! Az igazság az, hogy MÉG nincsen különösebb bajom vele, hiszen a soron következő filmek továbbra is szórakoztatóak – alapkritériumom – noha kénytelen-kelletlen meg kell jegyeznem, hogy mint ahogy a legtöbb dolog esetében, úgy itt is érezni azt a bizonyos „berozsdásodást”. Hogy mit értek ez alatt?

Nyilván mindenki emlékszik arra, hogy milyen érzés volt kijönni a teremből az első szólófilmek, és végül a Bosszúállók nevezetű örömünnep után (frenetikus, hihetetlen, nyilván sokatoknak megvan erre a megfelelő szava, én csak annyira emlékszem, hogy jó félórára extázisba kerültem), ám a Vasember 3-tól datálva valami összetört. Igen! Hiszen Tony Stark harmadik felvonására – az első Bosszúállók, és különösen Robert Downey Jr. népszerűsége miatt – hatalmas nyomás nehezedett, amit sajnos csak félig-meddig sikerült teljesítenie. Innentől kezdve pedig nem volt megállás ezen a még szerencsére nem túl meredek lejtőn, mert tény, hogy Thor második kalandja sem volt az igazi, de Amerika Kapitány a Tél Katonájával (és persze Russo-ékkal) visszaadta valamelyest azt az elvesztett hitet. Ez az állapot viszont csak a Bosszúállók – Ultron koráig tartott bennem, ugyanis az első rész miatt magasabbra helyeztem az elvárásom, és sajnos kicsit csalódtam. Be kellett látnom, hogy a Marvel már nem a régi, dehát hogyan is lehetne? Új szemszögből, narratívából voltam kénytelen megközelíteni. Aztán jött az első Ant-Man, amely ideiglenesen elkönyveltette bennem azt a hozzáállást, hogy ha nem veszem túlságosan komolyan ezt a világot, még jó is lehet, majd az Amerika Kapitány: Polgárháború egy akkora jobbhoroggal talált be (Russo-éknak hála), hogy napokkal később is kerestem az álam a moziterem padlóján. Itt leszögezném, hogy az egész filmes univerzumból ez a kedvenc darabom (igen, számomra sokkal jobb még az első Bosszúállóknál is), éspedig azért, mert szó szerint képes vagyok benne átérezni Steve Rogers vívódásait. Hogy tudja, mit kéne megtennie, de mégsem teheti meg, mert számára sokkal fontosabb az emberiség jövője, mint egyes hatalmasságok önkényalapon meglévő érdeke.

Külön gyögyszem volt ebben a filmben, hogy bemutatkozhatott Pókember, a gyermekkori kedvencem, és végül emeltem a kalapom Tom Holland előtt, ugyanis nagyszerűen játszotta, noha addig nem nagyon hittem benne. Ez a rajongás azonban csak egy évig tartott, hiszen befutott a Hazatérés című – elnézést, senkit nem akarok vele megbántani, ha mégis szereti – ”kölyökmese”, amely úgy elvette a falmászóba vetett hitem, mint annak rendje. Színtisztán emlékszem, hogy a Kapitány stáblistás jelenete után perceken át ültem a székemben, lehajtott fővel, elkeseredetten, majd felálltam, és azt kiabáltam mérgemben: ”Vissza Andrew Garfield-et!”. Azóta viszont párszor újranéztem, és próbáltam elfogadni, hogy ez a hálószövő szuperhős most már ilyen, de nem sikerült. Mindezt pedig tetézte a Thor: Ragnarök, amely a skandináv istenségbe vetett hitemtől fosztott meg valamelyest (de nem úgy, mint Pókember esetében a Hazatérés). Ezek után nyilván nem maradt más hátra, mint két kezem összecsapva kérni Russo-éktól, hogy legalább a Végtelen Háború pazar legyen.

És végül pazar is lett – de csak bizonyos értelemben. Tény, hogy eddig az alkotásig nemigen csináltak még egy olyan filmet, ahol ennyi harc és küzdelem lett volna (pláne egy olyan jó főgonosszal, mint Thanos), ám ez a vonása sajnos maga alá temette valamelyest a történeti értékességét. Abban pedig külön nagyot hibázott, hogy a legvégén olyan hősök haláloztak el (Dr. Strange, Pókember, Fekete Párduc), akikről ismeretes, hogy a szólófilmjeik miatt úgyis visszatérnek, ezért még csak a fejcsóválást sem vált ki egészen a következő része premierjéig, maximum egy apró legyintést, vagy vállvonást. Hát ez a helyzet...

Azt hiszem, joggal tehetem fel a kérdést, hogy a jövőben mit akarhat tőlünk a Marvel: csak pénzt, vagy amellé valami értékátadást is? Ha jobban belegondolok, ez az arány kis jóindulattal még mindig 50-50-re áll, de néhol már érezhető, hogy inkább a pénz dominál nála, semmint az érték, vagy a különféle szempontok (Higanyszálat leszámítva gyakorlatilag még mindig, mindenki életben van!) Bizony, ingatag alapokon lévő, több éves kapcsolat ez!