S mielőtt bárki felsóhajtana a címem láttán, és kidünnyögné, hogy ”Na, már megint!” vagy azt, hogy ”Újabb megmondás!”, szeretném megkérni, hogy először olvassa végig az ezzel kapcsolatos gondolatsorom, és aztán ítélkezzen! Köszönöm. Mert ha csak egy szóval kéne erre felelnem, hogy ”szar”, akkor itt gyakorlatilag be is fejezhetném a cikkem, ám mivel ennél rétegesebben gondolkodom, igyekszem az alapján megnyilatkozni.

Van fogalmatok arról, hogy 2013-ban – különösen Nolan Batman-trilógiája után – mennyire vártam az Acélember c. filmet? El nem lehet mondani, sőt, elképzelni sem! Akkoriban diákmelón voltam egy hűtőgyárban, és számoltam vissza a napokat a premierig. Sokszor előfordult, hogy lefekvés előtt elképzeltem, hol tarthat most a forgatása, milyen jó ötleteket halmozhatnak fel egymás hegyén-hátán Snyder és Cavill. Bizakodtam nagyon, hogy meg fogják csinálni, és igen, lesz méltó vetélytársa a Nolan-féle Batman-nek. Már a premier előtti napokban idegbeteg módjára böngésztem az internetet az első külföldi kritikákat keresve. De nem találtam semmit, aztán a bemutató napja előtt két nappal kijöttek az első szakmai vélemények. ”Rossz”, ”nem az igazi”, ”majdnem, Snyder, majdnem”. Pislogtam, mintha most láttam volna életemben először internetet! Aztán dacolva az igazsággal, már szaladtam is a bemutató napján a moziba, és gondoltam, hogy ”meglátjátok, ez azért is fasza lesz”, és persze az volt... egy jó nagy hiányérzettel karöltve. Miért? Úgy tényleg, gondoljatok már vissza arra, hogy mi az, ami példaértékű lehet – akár egyéni szempontból nézve is – abban a filmben? Válasz: semmi. Henry Cavill-től azt vártam, hogy ő lesz a legjobb Superman, a legoptimistább, legjobb fejű, sebezhetetlen szuperhős, akit nemcsak Reeve, de Downey Jr. is azonnal megirigyel majd. Ez elmaradt, hiszen helyette kaptunk egy, az identitását kereső, mélabús fiatalembert, akinek a vállát nemcsak a világ súlya nyomja. És rendben, tudjuk be annak, hogy ”ez még csak első film volt”, és ”a körülmények teremtették a szuperhőst”, főleg akkor, amikor Jonathan Kent egy intéssel megállította Clark-ot, hogy hagyja csak meghalni, hadd legyen minél erősebb érzelmi faktor ebben a jelenetben. Vagy akkor, amikor Superman eltörte a családot megölni készülő Zod tábornok torkát, amikor – azt hiszem, ehhez nem kell külön hozzáértés – fel is repülhetett volna vele még időben, elkerülve ezáltal a tragédiát, és megspórolva magának egy gyilkosságot. És senki ne értsen félre, szeretem ezt a filmet, de a hibák attól még hibák maradnak, és pont.

Menjünk tovább! Látszólag Snyder és a Warner nem tanult az első esetből, és valamiért azért sem akarták elfogadni, hogy az nincs úgy jól, ahogyan először elsült. Így bedobták szépen a Marvel Polgárháborújának válaszra a Batman Superman ellen-t, amivel kapcsolatban olyan várakozásra helyeztem magam, mint előtte az Acélemberrel. – Ha egyszer rosszul sült el, másodjára már csak nem fog! – bizakodtam. És mi történt? Nemhogy kijavította volna a film a már meglévő hibákat, hanem újabbakat dobált halomra. Legelsősorban azért, mert egy rakás elemet tettek bele, amit csak a rajongók ismernek, a laikus nézők viszont nem (holott a moziterem közönségének 70%-át legtöbbször az utóbbi teszi ki). Továbbá egy rakás érthetetlenséget, üres motivációt, összefüggéstelen történetkeretet, ugyanis mi köze van a Wayne-szülők halálának ahhoz, hogy Doomsday hasonmása (mint ahogyan azóta kiderült, hát igen) a film végén megölte Superman-t? Semmi! Ezzel szemben a Polgárháború volt szíves a film elején lévő gyilkosságot ügyesen kivezetni a film végére, amolyan robbanó bombaként. És bizony itt a nagy különbség! Rendkívül dühös voltam a Batman Superman ellen-re, és nemcsak azért, mert nagyon erős alkotásnak kellett volna lennie, hanem azért is, mert egy gyermekkori álmomat tette véglegesen tönkre!

Ugorjunk tovább! Öngyilkos Osztag – itt mindenki abban bízott, hogy Jared Leto Jokere lesz a legjobb, egy egyébként totál egyedi elképzelésű, badass moziban. Aztán jött a saller megint a készítőktől, hiszen Leto ripacs lett, míg az Osztag egyszeri szórakozás, de nem minden esetben maradandó. Természetesen nem csoda, hogy a Wonder Woman-t már erős szkepticizmus előlegezte meg, de a tény, hogy NEM Snyder állt a projekt mögött, már biztató volt. És igen, levizsgázott a film, szerencsére, sőt, szerintem az eddigi legjobb DCEU-alkotás lett, noha nem hagyott olyan utánérzetet, hogy máris ismételni kellene. Jó lett, és ennyi.

Ámbár ez nem nyomhatta rá a DCEU ”kétes bélyegét” az Igazság Ligájára, maximum annyit mutathatott meg, hogy lehet ezt jól is csinálni. Apropó, Igazság Ligája! Szintén nagyszerű lett, de ugyanaz vall rá, mint a Wonder Woman-re: szórakoztató, egyszer vagy akár többször is nézhető agykikapcsolás, de semmi több. Superman pedig végre Superman benne, és senki ne jöjjön azzal, hogy Whedon vele húzta véglegesen keresztül Snyder addig felépített, egyébként erősen ingatag várát! Megértem, ha valakinek az az elképzelés tetszett jobban, de nekem ez, és pont. Amit viszont jelenleg nem értek, az pontosan az, hogy ha – egy egyébként jól működő Wonder Woman és Igazság Ligája film – elkezdett egy általa kitaposott ösvényen járni, akkor miért nem halad azon tovább? Tudom, lesz második Wonder Woman-film, de Igazság Ligája 2 nem! Azt pedig végképp nem értem, hogy ennyi baklövés után miért kell a szólófilmekre hajazni (Aquaman), vagy a már szinte számtalan filmes- és sorozatos univerzum után (beleértve ebbe Reeve, Keaton, Welling, a Gotham, de még a Zöld Íjász univerzumát is) miért van szükség egy Joker-eredetfilmre az Elseworlds (ezerkettőszáztizehatodik kiadású világ) alatt? A válasz úgy hiszem, önmagáért beszél: pénz és jogokkal való játszadozás! Ez a szomorú igazság.

Ezek után természetesen joggal teheti fel bárki nekem a kérdést, hogy „Te ennyire utálod a DC-t?”, amire a válaszom határozott NEM. A képregény világát szeretem, hiszen jobbnál jobb gonoszok és hősök vannak benne, amelyeket sajnos hibásan értelmeznek a mai, egyébként rohadtul fejlett filmvilágban! Úgyhogy senki ne csodálkozzon azon, ha egyszer csak megszólalok valahogy úgy, hogy „Már várom a Bane-eredetfilmet, a százezredik, különálló világban!”