S nyilván a címből sejthető, hogy ezúttal mely témát fogom alaposan kivesézni, ám mielőtt bárkiben gyülekezni kezdene a viharfelhő az előző két írásom miatt, kifejezetten megkérem, hogy ne tegye! Ezúttal igyekszem háttérbe szorítani a személyes érzelmeimet, és megpróbálok a lehető legobjektívebb lenni, hiszen a filmes hobbifirkászság egyik vaskos alapja, hogy pártatlan szögből szemléljük a Hollywood-ban készülő produktumokat. De lássuk, mi a helyzet azzal a bizonyos messzi-messzi galaxissal!

Kiskoromban Pókember előtt – de még inkább a tévében futó, sci-fi sorozatok előtt – valósággal megőrültem a Lázadók és a Birodalom közötti csatákért. Akkoriban a kikölcsönzött VHS-eken néztem meg a családdal együtt újra és újra a fénykardpárbajokat, a rohamosztagosokkal vívott sugárvető-küzdelmeket, és a lélegzetelállító űrhajós csatákat. Tegye fel a kezét, aki esetleg ezekből kimaradt, mert kötve hiszem, hogy lenne ilyen ember! És ezzel a múltidézésemmel gyakorlatilag választ is adtam arra a kérdésre, hogy miért szeretjük fiatalon és öregen egyaránt a klasszikus Star Wars-trilógiát. Másfelől a franchise a filmgyártás 70-es/80-as váltóérájában nemcsak egyedinek, hanem vadonatújnak számított még a műfaján belül is, továbbá ebben szerepelt az egész filmtörténelem egyik legikonikusabb gonosztevője, Darth Vader! Nyilván a többi karakter – Luke Skywalker, Obi-Wan Kenobi, C3-PO, R2-D2, Han Solo, Yoda, és így tovább – szintén üdítőnek hatott a maguk egyediségével, de Vader volt az, aki mindhárom filmben a játékidő első másodperceitől az utolsókig vitte a show-t.

Aztán nosza, 15 évvel a klasszikus trilógiát követően George Lucas úgy határozott, hogy lássák a rajongók, hogyan jutott el a karakter útja egészen az Új Reményig, főleg azért is, mert tisztában volt azzal, hogy a Sith-lovag neve akkorra már húzónévnek számított. Ám kénytelen-kelletlen, de manapság be kell látni, hogy az előzménytrilógia legelső darabja nem lett több, mint egy szórakoztató, galaktikus mese. Úgyhogy nagy nyomás nehezedett A klónok háborúja címet viselő folytatásra, elsősorban Anakin Skywalker idősebb formájú prezentálása miatt. S bár Hayden Christensen alakítása ebben a moziban még nem igazán lett megnyerő, ezt szerencsére idejében felismerte George Lucas, hogy aztán a Sithek bosszújára az addigi legszimpatikusabb – és ezzel együtt az egyik legsajnálhatóbb – karakterré tehesse meg. Palpatine-t (Ian McDiarmid) pedig a legyőzhetetlen gonosz képében a legutálatosabbá!

Tehát nyilván nem kell tovább részleteznem újabb és újabb érvekkel, hogy miért volt szép és jó a klasszikus- és az előzménytrilógia – még ha a kettő merőben el is tért egymástól – és mik azok a fontos szempontok, amelyek a Disney és Az ébredő Erő megjelenése óta hiányoznak ebből a galaxisból. Mert igenis valljuk be, hogy amikor 2015. december 18-ikán beültünk a nagyvászon elé a premier napján, a klasszikus-trilógia következetes folytatását vártuk (30 év ide vagy oda), és nem egy újabb sakktáblát, amelyre egy totálisan homályos galaxist, karaktereket, és fogalmakat pakoltak. Mondván, hogy a folytatások majd úgyis válaszokat adnak a felmerült kérdésekre, és hogy a Disney kedvezzen a régi rajongóknak egy kicsit, bevetette a Zsivány Egyes című – egyébként zömében szintén jelentéktelen – darabját, amely nem lett több egy rakásnyi nosztalgiánál, és néhány nagyon jól eltalált jelenetnél (Darth Vader a lázadók ellen).

Úgyhogy a lehetőség adott volt Az utolsó Jedik-nek arra, hogy tisztázza a rajongókban a felmerült kételyeket és kérdéseket, ám ahelyett, hogy ezt megtette volna, részben csak tovább tetézte azokat. Nem csoda tehát, hogy a Solo: Egy Star Wars történet bevételi szempontból hatalmasat bukott, hiszen ekkorra a franchise az oszlopos fanokat leszámítva már szinte senkit nem érdekelt, és ez a csípőből elutasítás lett a veszte. Ezért is kár lenne meglátásom szerint az olyan projekteket erőltetni a Disney-nek, mint pl. a Boba Fett-szólófilm, mert ugyanaz lenne a sorsa. Ehelyett inkább egy tisztességes, a régi és az új rajongókat teljes mértékben kielégítő kilencedik részt kéne összehozniuk, csakhogy végre igazságot szolgáltathassanak a Disney-féle galaxis egyébként is kényes egyensúlyának.